Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Első világháború

 

 

Az első világháború 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálá

okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A háborút lezáró békerendszer igazságtalanságai a II. világháború kitöréséhez vezettek

 

Előzmények

A 19. század végén a gyorsuló ütemű termelés (mely elsősorban a tudomány és technika mind újabb vívmányainak volt köszönhető), együtt járt a gyarmatbirodalmak növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt az államok célja. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítása révén, így ez vált a korabeli politika fő céljává.

 

A világháború előestéjén a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai,Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag kevésbé értékes, bár területileg kétségkívül fajsúlyos Grönland révén Dánia. Olaszország és Spanyolország is fontos Észak-Afrikai területeket birtokolt, de Németország afrikai és jelentéktelen óceániai – gyarmatterületei nem álltak arányban gazdasági erejével, így politikájának fő célja a gyarmatbirodalom újrafelosztása lett. A gazdaságilag elmaradottabb, de katonailag hasonlóan erős Oroszország a Fekete-tenger felől is ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

 

 

Szövetségek

1914-re már kialakultak azok a szövetségi rendszerek is, melyek később a világháború eseményeit is meghatározták. A két, birodalmi alapon szerveződő tömb közötti összecsapás a levegőben lógott ugyan korábban is, de a szövetségi rendszereken belüli érdekkülönbségek fenntartották az egyensúlyt még egy ideig. Az is bizonyítja, hogy csak egy ideig, hogy az OMM. és Németország mellé csatlakozott Olaszország kilép, majd a gyarmatok szerzése érdekében társul az Antanthoz.

 

 

Központi hatalmak

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettősszövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármasszövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettősszövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes koalíció volt.

 

 

Antant

1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol-orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

 

 

Közvetlen előzmények

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította.1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagy-szerbiai álmokat dédelgető szerbek számára elfogadhatatlan helyzet volt, a két ország viszonya megromlott. Számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – burkoltan – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére, s ebben nem is kellett csalódniuk.

 

 

Merénylet, hadüzenet

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsérült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmut von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!

 

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.

 

A gondviselés másként határozott. (...)

 

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

 

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

 

Ferenc József kiáltványából

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt lerohanja Franciaországot, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is Keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári seregeket. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német hadvezetés arra kötelezte a belga kormányt, hogy járuljon hozzá, hogy a német haderő Belgiumban tartózkodjon, s onnan közelítse meg Franciaországot. Belgium ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. Ez volt a brit hadüzenet kiváltó oka, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot Nagy-Britannia és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

 

Olaszország, Románia, Bulgária és az USA semleges marad.

 

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A magyar katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már itthon lesznek.

 

 

 A háború évei

 

 1914

 

Royal Irish Rifles – brit katonák a lövészárokban (Somme, Július 1. 1916.)Nyugati front: Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást – Belgiumon át – Párizs irányába (Schlieffen-terv). Szeptember 3-án elérték a Szajna egyik mellékfolyóját, a Marne-t: Párizs innen mindössze 20 kilométerre volt. Szeptember 5-én kezdődött a francia ellentámadás, amely megállította a német előrenyomulást, s visszaszorította a császárság csapatait jóval a Marne folyón túlra. A németek gyors nyugati hadisikerrel számoló, valamint a franciák rajnai előrenyomulást remélő haditerve az állóháború kialakulásával összeomlott. 1914 őszén a nyugati fronton északi átkaroló hadműveletekbe kezdett mindkét fél. Megkezdődött a versenyfutás a tengerhez, mely szintén kudarcba fúlt: Dunkerque és Oostende között a front északi szakasza is megmerevedett. Az év végén az állóháború nyitányaként lezajlott az I. Ypres-i csata, amely nem hozott változást a fronthelyzetben.

 

Keleti front: Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra tudja csoportosítani. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt: az oroszok gyors galíciai és kelet-poroszországi előretörésének megakadályozására még Párizs elérése előtt át kellett csoportosítaniuk csapatokat a keleti frontra. Ez is oka volt annak, hogy a francia ellentámadás meg tudta akasztani a német előrenyomulást. Augusztus 28-30-án a németek már jelentős hadisikert értek el a keleti fronton: a Paul von Hindenburg vezette 8. német hadsereg Tannenberg-nél megsemmisítette a 2. orosz hadsereget, majd szeptember 6. és 15. között a Mazuri tavaknál érzékeny csapást mért az 1. orosz hadseregre. Az Osztrák–Magyar haderő Galíciában eközben feltartóztatta az orosz előrenyomulást. Emlékezetes magyar hadi siker volt az orosz csapatok feltartóztatása Limanovánál (Lengyelország) az 1914. december 4-én kezdődő csatában. A döntően magyar katonák által folytatott küzdelem több mint egy hétig tartott (jellemző momentum, hogy a Nádasdy-huszárezred katonái a lóról leszállva szurony nélküli karabéllyal küzdve szorították vissza a jobban felszerelt oroszokat). A jelentős túlerővel szemben küzdő magyarok komoly véráldozattal, de végül a Kárpátok hágói mögé szorították az ellenséget. A limanovai csata emlékét egy fővárosi utcanév is őrzi. A háború azonban még nem dőlt el: a frontvonalak a Kárpátok tövében éppúgy megmerevedtek, mint nyugaton.

 

Balkáni front: Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege augusztusban, októberben és decemberben is támadásokat indított Szerbia ellen. A rossz tervezés és az utánpótlás hiánya miatt az első két támadás teljes kudarccal végződött, míg a harmadik támadás eredménye is csupán Belgrád rövid időre való elfoglalása volt. Az háború kevésbé ismert mozzanata, hogy a császári és királyi haderő a Bosznia szerb anyanyelvű lakosságán torolta meg szerbiai kudarcait. Szlavóniában és Boszniában kivégzésekre, falvak kiürítésére került sor. A szerb hadsereg sikerei ellenére teljesen kimerült és erejének végére érkezett 1914 decemberében.

 

Törökország hadba lépése: Az Oszmán Birodalom kormánya a „fegyveres semlegesség” híve volt; így kívánta magát a harci cselekményektől távol tartani. Az uralkodó Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton erősítsék meg. Enver pasa nyomására Törökország csatakozott A Monarchia és Németország szövetségéhez. 1914 októberében a török hadiflotta orosz tengerparti városokat lövetett. November elején az Antant államai hadat üzentek Törökországnak, amely így a Központi Hatalmak oldalán lépett a világháborúba. November 23-án brit csapatok szálltak partra az Arab-öböl északi szegletében és elfoglalták Bászra városát. Ezzel megnyílt a mezopotámiai front.

Szócikk:Törökország hadba lépése (1914)

 

Harcok Németország gyarmatain: Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyermati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatalanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták. Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut egy ultimátumban követelte. A szigeteket Németország harc nélkül átadta az ázsiai hatalomnak. Japán szintén szemet vetett a kínai szárazföldön fekvő Kiacsu városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert.

 

 

 1915

 

Leuven, Belgium, 1915A nyugati fronton továbbra is állóháború zajlott. Németországot az oroszországi hadjárat kötötte le, ezért nyugaton csak az év elején kísérletezett támadással. Az antant átvette a nyugati kezdeményezést; hiábavaló áttörési kísérletek zajlottak Arrasnál és Champagne-ban. Az antant őszi nagy támadásait a nyugati front déli és északi szakaszán is elhárították a németek. A világtörténelem során először vetettek be harci gázt – mindkét oldalról. A helyzet ugyanakkor koránt sem volt kiegyenlített: míg a német katonák száma 1915 májusában 1,9 millió volt, az antant 2,4 milliós sereggel védte a frontvonalat, s a helyzet később sem javult: júliusra az 1,8 milliós német haderővel az antant 2,8 milliós serege állt szemben.

 

A Keleti fronton 1915 májusában a német és az Osztrák–Magyar seregek Galíciában Gorlicénél áttörték az orosz frontvonalat és júliusig előrenyomultak a Baltikumig, elfoglalva annak jelentős részét, valamint az addig terjedő lengyel területeket.

 

Balkáni front Az antant megkísérelte a Balkánt szövetségi rendszerébe illeszteni, ezért demonstratív támadást indított a Dardanellák ellen, ahol az egész éven át folyó harcokban súlyos katonai és politikai vereséget szenvedett. Bulgária 1915. szeptember 6-án írta alá a szövetségi szerződést a Monarchiával és Németországgal. Az új balkáni fegyvertárssal kibővült osztrák-magyar-német koalíció csapatai az ősz folyamán elfoglalták Szerbiát, a Monarchia pedig 1916 elején megszállta Montenegrót és Albánia kétharmadát. A megvert szerb hadsereg maradéka az albán hegyeken keresztül az Adriához menekült, ahonnan antant hajókon a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. A balkáni helyzet bonyolult viszonyaira jellemző, hogy a névleg semleges Görögország tiltakozott ugyan a 150 ezres szerb haderő Korfura szállítása ellen, s tudni lehetett, hogy a görög kormányfő erőteljes antant-párti politikát folytat, azonban a görög király közben folyamatosan egyeztetett a császársággal. Az antant balkáni megjelenése közelítette Olaszországot az Antanthoz.

Szócikk:Bulgária hadba lépése (1915)

 

Olasz front 1915. május 23-án Olaszország is belépett a háborúba méghozzá az antant oldalán, ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia ígéretet tett, hogy győzelem esetén megkaphatja Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai félszigetet, Dalmáciát és Albánia egy részét. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Olaszország ne tartsa magát a Németországgal és a Monarchiával korábban megkötött hármas szövetséghez. Igaz, ezzel kapcsolatban a császárságnak sem lehettek illúziói, hiszen III. Viktor Emánuel olasz király már a világháborút megelőző politikai manőverek során határozottan nem forszírozta a szövetség szorosabbra fűzését. Az Osztrák–Magyar haderő 1915 nyarán Isonzó-nál hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat.

Szócikk: Olaszország hadba lépése (1915)

 

1915 tehát a központi hatalmak éve volt: míg a nyugati front nem mozdult, Galíciában, a Balkánon és Olaszországban egyaránt hadi sikerek jellemezték az évet.

 

 

 1916

A keleti és a balkáni frontokon elért sikerek után a német hadvezetés arra számított, hogy az oroszoknak idő kell, amíg a veszteségeket kiheverik, tehát a nyugati frontra koncentrálhatnak. 1916. február 21-én megindították a támadást Verdun erődje ellen. Az volt az elképzelés, hogy ha gyorsan elfoglalják az erődöt, az antant visszafoglalási kísérletei során felőrlik a francia haderő jelentős részét. A terv azonban nem vált be: az erőd gyors elfoglalása helyett tíz hónapos állóháború alakult ki. A decemberig tartó ostrom során 550 ezer francia és 450 ezer német katona veszett oda, vagy szenvedett maradandó sérüléseket.

 

1916 júniusában a keleti fronton is fordult a hadiszerencse: az oroszok egy váratlan ellentámadással áttörték a frontvonalat (első Bruszilov-offenzíva). Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől ígéretet kapott, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja határait.

 

Szintén júniusban indult az angolok jól előkészített csatája a Somme folyónál. A hadtörténet során először itt vetettek be a tankot, ám a novemberig zajló küzdelem nem okozott áttörést: a németek kivédték a támadást. A keleti fronton a német, osztrák és magyar haderő megállította az orosz előretörést, sőt, Erdélyben is visszaverték a román támadást és elfoglalták Bukarestet. Noha 1916 végén a korábbi állásokhoz képest jelentős változás nem történt – azaz egyik hadviselő fél sem ért el jelentős sikert, a központi hatalmak ereje felőrlődött, s kezdett megmutatkozni az antant fölénye.

 

Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly, aki törekedett a békekötésre, ajánlattal fordult az antanthoz, előkészítetlen kezdeményezését azonban visszautasították.

 

1916. november 7-én az Egyesült Államok elnökét Woodrow Wilsont négy évre újraválasztották. Nem kis részben gazdasági okokból Wilson békepárti volt, s kísérletet tett a a háború lezárására. December 18-tól folyamatos jegyzékváltások történtek: az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A béketeremtésre irányuló kísérleteket egyik fél sem utasította el, de a követelések egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború, ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek is szerepeltek a jegyzékben: Elzász–Lotharingiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani.

 

 

 1916 a tengeren

 

Az Invicible csatacirkáló1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tengeren. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és akadályozni tudta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között.

 

A németek számára is fontos lett volna az Északi-tenger blokádjának feloldása. Ugyanis az angolok már a világháború kezdetén lezárták a Skót-partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól. A blokád feloldására kieszelt német taktika kimerült abban, hogy megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban hosszú távon nem vezetett eredményre, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.

 

A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a dán Jylland-félsziget közelében (ez a legnagyobb egybefüggő szárazföldi területe Dániának). A csatában – mindkét részről – több mint 250 hajó vonult fel. A jyllandi csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6000 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 4500 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor – a német erkölcsi győzelmen túl – az angolok számára az is világossá vált, hogy soha nem tudnak szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.

 

 

 1917

 

A háborús Európa 1917 elején1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztet az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ugyanebben a hónapban Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett. A cél az volt, hogy Angliát elvágják a tengerentúli (amerikai) utánpótlási útvonalától. Noha korábban bebizonyosodott, hogy az akkori német tengeralattjáró flotta képtelen lenne a teljes blokádot fenntartani, mégis meghirdették a veszélyes háborút. Ennek következménye volt, hogy megelégelve az elsüllyesztett amerikai kereskedelmi hajók miatti veszteségeket, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Ettől kezdve hatalmas mennyiségű hadianyagot és kétmillió katonát szállított az USA Európába. Egyetlen reménysugár csillogott már csak a központi hatalmak előtt: ha a forrongó Oroszország kiesik a háborúból, a megszűnő keleti frontról átvezényelt csapatokkal eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. A Monarchia tehát minden haderejét az olasz frontra irányíthatta: október 24-én megindult a XII. isonzói csata, novemberre az Osztrák–Magyar csapatok áttörték az olasz vonalat és előrenyomultak a Piave folyóig. A nyugati fronton ugyanakkor jelentős változás nem történt.

 

Időközben 1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s – alig két hónapra – Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda (1917. augusztus 20-tól) Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség – és a háború folytatásának – a híve volt.

 

1917. június 29-én hadba lép az antant oldalán Görögország, ami a balkáni front újranyitásával fenyegetett. 1917 – kevésbé jelentős – eseményei még: 1917. március 5-én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, mellyel semlegesítették az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak az országon az oroszokkal szembeni támadásokhoz. 1917. december 6-án az addig az orosz birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert, Németország ugyanakkor külön szerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.

 

 

 1917–1918: forradalmak Oroszországban

Oroszországban 1917. március 12-én (a juliánus naptár szerint február 27-én) győzött a polgári forradalom, s 15-én lemondott II. Miklós orosz cár is. Egészen novemberig tartott a hatalomért folyó, hol politikai, hol fegyveres harc a polgári erők és a bolsevikok között. 1917. november 6-án este jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során egy nap alatt, november 7-ére (a juliánus naptár szerint október 25-re) elfoglalták Szentpétervár legfontosabb középületeit, így többek közt az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palotát is. Mivel a bolsevik, mensevik (szociáldemokraták) és az eszer (parasztpárti) hatalom nem állt biztos lábakon, s belső ellentétek is feszítették az új rendet, mihamarabb véget akartak vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. A tárgyalásokat heves viták után megszakították, mire a német hadsereg újabb támadást indított, s elfoglalta Észtországot. Újabb fegyverszünet után 1918. március 3-án Oroszország aláírta a békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, sem az antantnak, sem a központi hatalmaknak nem kedvezett az oroszországi baloldali fordulat, ezért 1918 márciusában brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét. 1918 végén azonban Németország világháborús vereségével megszűnt a német haderő jelenléte, 1919-re pedig az antant is kivonta csapatait Oroszországból.

 

 

 1918

Kanadai gyalogság előre nyomul Mark II tank mögött, Vimy Ridge1918-ban Németország a mindent eldöntő legnagyobb áttörésre készült. Miután megszűnt – vagy legalábbis kevésbé veszélyessé vált – az orosz front, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét Franciaországba. Noha hadászati szempontból az 1918-as nyugati német támadás igen jól megtervezett volt, a hadvezetés egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben van. Noha a német hadiipart 1918-ban már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az angolok – és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia hadiipar teljesítményét, no meg a háborúba frissen belépett Amerika Európába szállított hadieszközeit. 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatos utánpótlásban részesülő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a mindent elsöprőnek szánt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd megsemmisítik a francia haderőt. A több szakaszban zajló támadássorozat végül az eredeti tervtől eltérő irányban folyt, gyakorlatilag a La Manche csatornától Reimsig tartó front teljes szélességében, s noha területi nyereséget hozott, kivéreztette és feldarálta a német hadsereget. Június közepére a németek kénytelenek voltak felfüggeszteni a támadásokat, mivel arra sem maradt erő, hogy a megszerzett területeket megtartsák, ráadásul a francia és az angol harcvonalat sem sikerült teljesen elszigetelni egymástól.

 

 

Az antant végső csapása

Július közepén, mikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet. Ezzel a elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat egyetlen pozitív hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiensnél augusztus 8-án indult a második antant támadás, ami néhány óra alatt nemhogy áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg „fekete napja”. A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már gyakorlatilag a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet.

 

 

A háború áldozatai

 

Oldakonként a katonai és civil áldozatok (kék az Antatot, narancssárga a Központi hatalmakat; halvány mindkét oldalt civiljeit jelölik). Sok civil halálát okozta a spanyol nátha és az éhínség.

 

 

Antant hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült

Összes (Antant hatalmak) 789.9 5.696.056 4.655.757 10.351.813 12.809.280

Központi hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült

Osztrák–Magyar Monarchia 51.4 1.100.000 467.000 1.567.000 3.620.000

Összes (Központi hatalmak) 143.1 4.024.397 5.391.000 9.415.397 8.419.533

Összes (teljes tábla) 933.0 9.720.453 10.048.649 19.769.102 21.228.813

 

 

Békekötések

 

Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a Breszt-litovszki béke néven vált ismertté.

 

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt.

 

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

 

A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:

 

Németország

az Osztrák–Magyar Monarchia (illetve utódállamai)

Szovjet-Oroszország

az összeomlott Török Birodalom

Németország gyarmatai

Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békeszerződéseknek nevezzük. Ezek színhelyei:

 

Versailles

Saint Germain

Trianon

Neuilly

Sevres

 

balról jobbra: David Lloyd George, Vittorio Orlando, Georges Clemenceau, Woodrow WilsonA békekötésekre meghívták a legyőzött központi hatalmak képviselőit, de nekik érdemi beleszólásuk a szerződésekbe nem volt. A megkötött szerződések a négy nagy államférfi elképzeléseit tükrözték:

 

Georges Clemenceau (Franciaország)

David Lloyd George (Nagy-Britannia)

Woodrow Wilson (Egyesült Államok)

Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország)

 

Hátország

 

 Magyarország

 

 Politika

1914-ben Tisza István magyar miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. A Monarchia haderejét még nem tartotta felkészültnek a háború győzelmes lefolytatására. A hadüzenet után a korábbi, realista álláspontját feladva Tisza mindvégig kitartott a a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította intézkedéseit. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatásáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifj. Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (pl.: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter Bangha Béla vezetésével.

 

 

 

 

 

 Társadalom, gazdaság

A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel – 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.

 

A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70%-kal csökkentek – mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.

 

 

 A világháború fontos személyei [szerkesztés]

Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, magyar és cseh király

IV. Károly (1887–1922) osztrák császár, magyar és cseh király

II. Vilmos német császár

Tisza István (1861–1918) magyar miniszterelnök

Woodrow Wilson (1856–1924) amerikai elnök

Georges Clemenceau (1841–1929) francia miniszterelnök

David Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök

Franz Conrad von Hötzendorf (1852–1925) az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari főnöke

Helmut von Moltke (1848–1916) a német vezérkar főnöke

Ferdinand Foch (1851–1929) francia vezérkari főnök

 

Balkáni front

 

 Előzmények

A Balkán-félszigeten az egykori Oszmán Birodalom látványos hanyatlása a középkorban eltűnt országok (Albánia, Görögország, Montenegró, Szerbia és Bulgária) újászületését eredményezte. A balkáni államok létrejöttével egy időben a szomszédos hatalmak (Olaszország, Monarchia és Oroszország) komoly erőfeszítéseket tettek, hogy Nagy-Britannia és Franciaország mellé egyenrangú nagyhatalomként felzárkózzanak. Ezen országok a XIX. század végétől tudatosan törekedtek arra, hogy a balkáni nemzeteket vágyott nagyhatalmi szférájukba bevonják. Törekvéseik egyaránt sértették egymás érdekeit és a balkáni nacionalisták érzelmeit is.

 

A XX. század elején a Monarchia lépéselőnyre tett szert vetélytársaival szemben. Bécs-Budapest sikeresen integrálta birodalmába Bosznia-Hercegovinát. Ezzel súlyosan sértette a helyi szerbek érdekeit. Az annexió után a bécsi imperializmus Szerbia ellen fordult. Szerbia a boszniai szerbek Bécs ellen hangolásával válaszolt. A szarajevói merénylet után jó esély mutatkozott arra, hogy a Monarchia végre a hatalmi szférájába erőszakolhassa a renitens Szerbiát. A júliusi ultimátumot Szerbia nyájassá vált hangneme ellenére a Monarchia nem vonta vissza, majd a szövetséges Németország támogatását maga mögött tudván háborút üzent Szerbiának.

 

A hadüzenetet követően megkezdődött a szövetségi rendszerek hadseregeinek felvonulása, előbb csak a Drina és a Száva mentén, majd Európa és a világ távoli szegleteiben is. A Balkánon az egész világot lángba borító szikra pattant

 

 

Törökország lemaradásának tünetei

A XIX. század az évszázados Török Birodalom bomlásának időszaka. Az ország mind társadalmilag, mind gazdaságilag, mind katonailag egyre inkább alárendelt szerepbe került a kor európai nagyhatalmaival szemben. Az ország mindenféle tekintetben igen megosztott volt. A legfejlettebb térségnek az Isztambul környéki és az európai területek számítottak. Isztambul környékén megjelent a gyáripar, de fejlődése korántsem ért el az európaihoz hasonlatos méreteket. A birodalom távoli részein, Arábiában, Mezopotámiában és Kis-Ázsia hegyei között középkori termelési viszonyok uralkodtak. Az ébredező nacionalizmus korában döntő fontosságú volt, hogy a birodalom területén sok vallás és etnikum keveredett. A balkáni birtokok egyre zsugorodó területén a törökök majdnem mindenhol etnikai kisebbséget alkottak. Kis-Ázsiában a kurdok és az örmények, a birodalom távolabbi részein az arabok voltak többségben. Vallásilag is megosztott volt a társadalom. A muzulmán vallás volt az uralkodó, de a különböző vallási szekták ellenségesen tekintettek egymásra is. A helyzetet bonyolította a birodalom sok vidékén (Libanon, Kis-Ázsia partvidéke, Örményország, Egyiptom) jelentős keresztény kisebbség (a Balkánon többség), amely a nyugati világhoz vonzódott, az európai államokkal rokonszenvezett, nacionalista eszméket tett magáévá. A lakosság hatalmas többsége analfabéta volt. A születéskor várható élettartam messze elmaradt az európaitól. A közlekedési infrastruktúra fejletlen volt, a vasutak építése csak nehezen indult el. Ilyen körülmények között a hadsereg sem állott a kor szinvonalán. A fegyverek elavultak voltak, modern harceszközök gyártása el sem kezdődött. A hadsereg motorizálása el sem kezdődött, a flotta pedig néhány korszerűtlen és apró hajóból állott.

 

 

 Területi hanyatlás

 

Törökország kiszorulása a balkánrólTörökország látványos hanyatlása nem kerülte el a világszerte gyarmatokat létesítő európai nagyhatalmak figyelmét. 1878-ban Nagy-Britannia és Franciaország már titkos szerződést kötött az afrikai török birtokok felosztásáról. 1881-ben a franciák realizálták a szerződést és egy rövid hadjárat után 1881-ben kihasították Tunéziát a birodalomból. Egy évvel később Nagy-Britannia benyomult Egyiptomba. A Balkánon Montenegró 1860-ban, Szerbia és Bulgária 1878-ban nyert el függetlenséget vagy nagyfokú autonómiát. Szintén 1878-ban szálltak partra angol csapatok Cipruson. Az Oszták-Magyar Monarchia 1908-ban sajátjának nyilvánította Bosznia-Hercegovinát. Balkán-szerte függetlenségi és nacionalista mozgalmak ütötték fel a fejüket, a török hatalom az egész térségben megingott. 1911-ben Olaszország a nagyhatalmakkal kötött titkos alkut Törökország egyes területeinek kisajátítására. 1911-ben egy nyilvánvalóan koholt ürüggyel háborút indított és elragadta a törököktől Líbiát. (A casus belli az volt, hogy a tripoli török helytartónál udvariatlanul viselkedtek az olasz üzletemberekkel.) Az olasz támadás csúcspontján a görögök, szerbek és bolgárok összehangolt támadást intéztek Törökország megmaradt európai birtokai ellen és kevés kivétellel minden török területet felosztottak. 1912-ben ezeknek csak egy kis töredékét tudta visszaszerezni Törökország.

 

 

 Németország befolyásának erősödése

Törökország számára elmaradottsága okán nem kínálkozott lehetőség sem a nyugati hatalmakkal, sem a balkáni nemzetek függetlenségi törekvéseivel való szembeszállásra. A diplomáciai elszigeteltségből való kitörés és a további területrablás megakadályozására az isztambuli kormány szövetségeseket keresett a kor imperialista hatalmai között. A korabeli hatalmak közül csak Németország jöhetett szóba. A berlini kormányzat jól ismerte fel a Törökországban rejlő lehetőséget. A németek "Drang nach Osten" stratégiájában kulcsszerephez jutott az oszmánok hanyatló állama. Németország nem követelt koncessziókat és nem hasított ki területeket magának, de jelenléte folyamatosan érezhető volt az ország stratégiai pontjain, és egyre nagyobb befolyást szerzett az államvezetésben is. Németország segítséget nyújtott a szétzilált török haderő átszervezéséhez és modern fegyvereket juttatott nekik. A török hadseregben német tisztek jelentek meg, német vállalatok kezdtek beruházásokba török földön. Ezek közül a legnagyobb az Isztambul-Bagdad vasútvonal építése volt. A német-török szövetséget titkos szerződésekkel és hatalmas hitelekkel erősítették meg.

 

 

A hadiállapot beállta

 

 A török és német hadicélok

A török politikai körök kezdettől fogva számoltak azzal, hogy egy európai konfliktus esetén hadba kell szállniuk Németország oldalán. A török hadvezetés a háborút terjeszkedésre kívánta felhasználni. Az elsődleges cél a XIX. század végén elveszett Egyiptom és a Szuezi-csatorna feletti ellenörzés visszaszerzése volt. Másodsorban az Orosz Birodalom visszaszorítása a Kaukázus északi oldalára.

 

 

Németország számára a török szövetséges az antant-hajózás ellenében jött kapóra. A török hadsereg a Szuezi-csatorna átvágásával elzárhatta Nagy-Britanniát Indiától és Kelet-afrikai gyarmataitól. A Dardanellák és a Boszporusz ellenőrzése pedig az angol-francia fegyverek oroszországi exportját tette lehetetlenné.

 

 

1914 augusztusában Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia számára a legfontosabb cél volt, hogy elkerülhessék a kétfrontos háborút. Szeptember közepére már nyilvánvaló volt, hogy Oroszország gyorsabban mozgósítja csapatait, mint ahogy a központi hatalmak leszámolnak Szerbiával és Franciaországgal. Németország szorongatott helyzetbe került, hiszen csapatai nyugaton támadtak, miközben keleti határain felsorakozott az orosz inváziós hadsereg. Németország egyre növekvő nyomást gyakorolt Törökországra, hogy az indítson háborút Oroszország ellen, így tehermentesítvén keleti frontját.

 

 

 A Goeben és a Breslau Törökországban

1914 augusztusában két német hadihajó tartózkodott a Földközi-tengeren. A Goeben és a Breslau Franciaországtól délre tartózkodott, amikor a hadi cselekmények elkezdődtek. A háború első napján francia kikötőket lövetek, majd a túlerőben lévő francia és brit flotta elől menekülni kezdtek kelet felé. (A Gibraltáron való áttörés esélytelen volt.) Sikeresen kikerülték a máltai angol flottabázist, majd Isztambul felé fordultak. Augusztus 10-én a két német hajó megérkezett Isztambulba.

Anglia és Franciaország azon nyomban tiltakozott a német csatahajók beengedése ellen és kiutasításukat követelte. Németország és Törökország újabb szerződést kötött. A két hadihajó török tulajdonba került. A Goeben új neve "Jawus", a Breslau-é "Midilli" lett. A hajókat továbbra is a német legénység üzemeltette. A német Souchon admirálist kinavazték a török flotta főparancsnokává.

 

A német hajók mögött lezárultak a tengerszorosok. A török hadsereg elaknásította a Dardanellákat és nem engedte be az Oroszországból nyugatra tartó francia és brit hajókat. Augusztus 22-én aztán váratlanul megnyitották a szorosokat és a Fekete-tengeren rekedt antant-hajók kifuthattak. Szeptember elején azonban újból lezárták őket, mert angol hadihajók az Égei-tengeren visszafordulásra kényszerítettek egy török kereskedelmi hajót.

 

 

 Hadüzenetek

 

Török állami és vallási vezetők meghirdetik az antant elleni szent háborút - 1914 november1914 októberére a németek helyzete Európában nehézre fordult. Az orosz fenyegetéssel szemben egyre erősebben sürgették, hogy Törökország lépjen hadba Oroszország ellen. Október végén már nem lehetett tovább halogatni a hadjáratot. Enver pasa - a németek szövetségese - utasította Souchon admirálist, hogy a Jawus és a Midilli támadjon orosz kikötőket. Október 28-án a török flotta több támadást intézett Odessza és Szevasztopol ellen. Anglia, Franciaország és Oroszország visszahívta isztambuli nagykövetét és erős hangú ultimátumban követelte a német hadihajók kiutasítását. E felhívásra török válasz nem érkezett, ezért november 3-án Oroszország deklarálta a Török Birodalom elleni háborút. E napon angol hadihajók a Dardanellák erődjeit lőtték a tengerről, majd két nappal később megérkezett Isztambulba a londoni kormány hadüzenete is. Törökország ősi oszmán szokás szerint szerint az angolok, oroszok és franciák elleni szent háborúra szólította fel a világ muzulmánjait.

 

Az oroszokkal kötött békét követően, Törökország, intervenciósként folytatta a háborút a Szovjet-Oroszország ellen egy ideig.

 

 

Kaukázusi front

 

A kaukázusi front az I. világháború egyik frontvonala volt, mely 1914 és 1918 között húzódott az Oszmán Birodalom – mint a központi hatalmak tagja – és Oroszország – mint az antant hatalmak tagja – között. A harcok 1918-ban fejeződtek be, mikor a török csapatok bevonultak az egykori Orosz Birodalom kaukázusi területeire.

 

Mezopotámiai front

 

A Mezopotámiai front az I. világháború egyik hadszíntere volt, ahol az antant hatalmak csapatai, főleg az Egyesült Királyság indiai hadserege állt szemben a központi hatalmak, főleg az Oszmán Birodalom hadaival.

 

Balkáni front

 

A balkáni front az I. világháború egyik frontvonala volt, mely a Balkán területén húzódott, ahol a központi hatalmak és az antant hatalmak 1914-től az I. világháború végéig harcoltak váltakozó sikerrel egymással.